– Az Ördögkatlanon lesz a Mulatság 300. előadása. Ez nemhogy vidéki, de budapesti viszonylatban is jelentős szám…
– De mennyire. Korábban nem tudtam elképzelni, hogy lehet valamit százszor, százötvenszer eljátszani. Többek között azért sem, mert tizenöt évet töltöttem vidéken, és ott másfajta struktúra szerint működnek a színházak, nem szoktak kétszázas szériákat megérni az előadások. Emiatt nagyon sokáig nem volt az életemben olyan, ami akár a százat elérte volna. Háromszázat pedig végképp nem. Egyedül a Nézőművészeti főiskola közelít ehhez a számhoz, azt nagyjából 250-szer játszottuk. Persze a Macskák harminc évével és ezer előadásával mindkettő összehasonlíthatatlan…(mosoly)
– Mennyiben különbözik a fesztiváli fogadtatás a kőszínházitól?
– A fesztiválokon a színháznéző toleránsabb, lazább. Nincs kiszolgálva infrastruktúrával, megszenved a jegyért, azért, hogy láthassa az előadást – ez a legalapvetőbb különbség. Másképp figyel, aki vállalja a fesztiváli körülményeket, mert a kíváncsiság, az érdeklődés vitte oda. Hat éve minden évben szerepel a Mulatság az Ördögkatlanon, és mindig teltház előtt. Várják, szeretik, ez pedig ad valamiféle nyugalmat. Hatalmas öröm így játszani, még ha a körülmények időnként nem is ideálisak.
- Mennyit változott az előadás 15 év alatt?
– Pepe (Scherer Péter) és Rémusz megráncosodtak, megöregedtek, a fiatalos lendületet csak nekem sikerült megtartanom...(somolyog) Komolyra fordítva: nyilvánvalóan sokat ért a bemutató óta, a formájában is történtek változások. Meglátszik, hogy múlik az idő, mind sokfelé dolgoztunk, hátha kicsit tehetségesebbek is lettünk… Ha időközben semmi nem történt volna, tizenöt év akkor is jelentős egy előadás életében, sok mindent kell kibírnia ennyi idő alatt. Ahogy a mi kapcsolatunknak is sok mindent kellett átvészelnie; ha egyikünk esendőbb volt, segíteni, amikor hisztis volt, elviselni… Összességében azonban 300-ból 290-szer örömmel ültünk be az öltözőbe előadás előtt, úgyhogy nagy bajok sosem voltak. Mostanra teljesen hozzánk nőtt, azt sem tudom, van-e még rálátásom. Ártani biztosan nem ártottunk vele senkinek.
– Színészileg mi a kihívás benne ennyi év után?
– Gyakorlatilag mindent tudunk már erről a három figuráról, aminek egyfelől megvan az az előnye, hogy hajnali kettőkor felébresztve is képesek vagyunk 90%-osan hozni az előadást, másfelől azonban magában rejti a rutinból játszás veszélyes lehetőségét, ami a színház halála. Ez a kihívás. Úgy játszani, hogy ennyi idő után se legyen üres, vagy csípőből odadobott. Szerencsére mindannyian elég kritikusak vagyunk, sokat elégedetlenkedünk magunkkal, és az is kifejezetten építő hatással van, ha időnként egymást is piszkáljuk. Ugyanígy az előadás életében is voltak holtpontok, amikor felmerült, hogy talán nincs értelme tovább csavarni ezt a citromot. Ezeken aztán mindig átlendültünk, illetve átlendített a közönség.
– Számtalanszor játszottátok már külföldön, vidéken, nem-színházi közegekben is, mindig sikerrel. Mitől működik, mi az az univerzális erő benne, ami hajléktalanszállón és börtönben egyaránt érvényessé, befogadhatóvá, élvezhetővé teszi?
– Ez a három esetlen figura nagyon be tudja magát lopni az ember szívébe. Kicsit hasonlítanak ránk, keresik magukat a világban, mindezt olyan mély, okos és keserű humorral, amivel sok kapcsolódási pontja lehet az embernek. Viszont estünk már abba a hibába, hogy azt hittük, a Mulatság mindent kibír. Tavaly a francia cirkusz sátrában, éjfélkor, a nézőktől nagyon távol játszottunk. Ami gondolat megszülethetett a közönségben a produkcióval kapcsolatban, az maximum annyi, hogy miért ordibál nekik a távolból három figura, és miért nem a trapézon teszik ezt legalább. Ugyanakkor valóban: börtönben, hajléktalanszállón, számos országban működött már az előadás, és ha 15 évente adódik egyetlen ilyen félresikerült este, akkor az szerintem elég jó aránynak mondható.
Zágoni Nóra
– Mennyiben különbözik a fesztiváli fogadtatás a kőszínházitól?
– A fesztiválokon a színháznéző toleránsabb, lazább. Nincs kiszolgálva infrastruktúrával, megszenved a jegyért, azért, hogy láthassa az előadást – ez a legalapvetőbb különbség. Másképp figyel, aki vállalja a fesztiváli körülményeket, mert a kíváncsiság, az érdeklődés vitte oda. Hat éve minden évben szerepel a Mulatság az Ördögkatlanon, és mindig teltház előtt. Várják, szeretik, ez pedig ad valamiféle nyugalmat. Hatalmas öröm így játszani, még ha a körülmények időnként nem is ideálisak.
- Mennyit változott az előadás 15 év alatt?
– Pepe (Scherer Péter) és Rémusz megráncosodtak, megöregedtek, a fiatalos lendületet csak nekem sikerült megtartanom...(somolyog) Komolyra fordítva: nyilvánvalóan sokat ért a bemutató óta, a formájában is történtek változások. Meglátszik, hogy múlik az idő, mind sokfelé dolgoztunk, hátha kicsit tehetségesebbek is lettünk… Ha időközben semmi nem történt volna, tizenöt év akkor is jelentős egy előadás életében, sok mindent kell kibírnia ennyi idő alatt. Ahogy a mi kapcsolatunknak is sok mindent kellett átvészelnie; ha egyikünk esendőbb volt, segíteni, amikor hisztis volt, elviselni… Összességében azonban 300-ból 290-szer örömmel ültünk be az öltözőbe előadás előtt, úgyhogy nagy bajok sosem voltak. Mostanra teljesen hozzánk nőtt, azt sem tudom, van-e még rálátásom. Ártani biztosan nem ártottunk vele senkinek.
– Színészileg mi a kihívás benne ennyi év után?
– Gyakorlatilag mindent tudunk már erről a három figuráról, aminek egyfelől megvan az az előnye, hogy hajnali kettőkor felébresztve is képesek vagyunk 90%-osan hozni az előadást, másfelől azonban magában rejti a rutinból játszás veszélyes lehetőségét, ami a színház halála. Ez a kihívás. Úgy játszani, hogy ennyi idő után se legyen üres, vagy csípőből odadobott. Szerencsére mindannyian elég kritikusak vagyunk, sokat elégedetlenkedünk magunkkal, és az is kifejezetten építő hatással van, ha időnként egymást is piszkáljuk. Ugyanígy az előadás életében is voltak holtpontok, amikor felmerült, hogy talán nincs értelme tovább csavarni ezt a citromot. Ezeken aztán mindig átlendültünk, illetve átlendített a közönség.
– Számtalanszor játszottátok már külföldön, vidéken, nem-színházi közegekben is, mindig sikerrel. Mitől működik, mi az az univerzális erő benne, ami hajléktalanszállón és börtönben egyaránt érvényessé, befogadhatóvá, élvezhetővé teszi?
– Ez a három esetlen figura nagyon be tudja magát lopni az ember szívébe. Kicsit hasonlítanak ránk, keresik magukat a világban, mindezt olyan mély, okos és keserű humorral, amivel sok kapcsolódási pontja lehet az embernek. Viszont estünk már abba a hibába, hogy azt hittük, a Mulatság mindent kibír. Tavaly a francia cirkusz sátrában, éjfélkor, a nézőktől nagyon távol játszottunk. Ami gondolat megszülethetett a közönségben a produkcióval kapcsolatban, az maximum annyi, hogy miért ordibál nekik a távolból három figura, és miért nem a trapézon teszik ezt legalább. Ugyanakkor valóban: börtönben, hajléktalanszállón, számos országban működött már az előadás, és ha 15 évente adódik egyetlen ilyen félresikerült este, akkor az szerintem elég jó aránynak mondható.
Zágoni Nóra
