Ha már a „nem vagyunk normálisak” mesterkurzusnál tartunk, Don Quijoténél találóbb, s egyúttal korszerűtlenebb hőst nehezen lehetne előrántani. A péntek esti Beethoven-szimfónia előtt tehát megállunk még gyorsan a kisharsányi kicsinyke-kellemes cirkuszi sátor előtt: a Walny Teatr produkciójára érkezők bebocsájttatást nyernek. A sátorban az első pillanattól kezdve barátságosan terelgetnek minket lengyelül, gyorsan beszúrok egy Dzień dobry!-t, mégiscsak multikulturálisak vagyunk vagy mi a szösz.
Amikor mindenki összekuporodik, kezdetét veszi a „kézi mozi”. Őrülten egyszerű, épp ezért briliáns: Cervantes hősének története diavetítőn jelenik meg. Adam Walny fóliákra skiccelte fel a pacikat és a vitézeket, a filctollfigurákat interpolálja animációvá; méghozzá úgy, hogy pedáljával beindítja a fóliák csuszamlását, s így iramodnak meg a pacák. A folyamatos mozgást pattogós-érzékletes lengyel narrációval kíséri, néha fel is pattan helyéről, hogy rámutathasson a lényegre. Ugyan szégyenkezve állapítom meg magamban, hogy Sancho Panza, a szamár, Dulcinea és a többiek külön-külön mind megvannak, valahogy mégsem tudom sztorivá szőni egymásutánjukat, az előadást így is gyermeki örömmel élvezem. Hallgatom a fel-felcsendülő zenét és nézem, ahogy a Walny Teatr feje hatalmas lelkesedéssel magyarázza, mi történik épp. Nem értem a nyelvét, de mégis értem őt, a játék élvezete univerzális. Amit kézzel összerak, igazán életre kel – most kedvem támadt a régi diafilmjeinket is elővenni, meg árnyjátékozni egyet. Köszönjük, mester!
Pétervári Judit
Amikor mindenki összekuporodik, kezdetét veszi a „kézi mozi”. Őrülten egyszerű, épp ezért briliáns: Cervantes hősének története diavetítőn jelenik meg. Adam Walny fóliákra skiccelte fel a pacikat és a vitézeket, a filctollfigurákat interpolálja animációvá; méghozzá úgy, hogy pedáljával beindítja a fóliák csuszamlását, s így iramodnak meg a pacák. A folyamatos mozgást pattogós-érzékletes lengyel narrációval kíséri, néha fel is pattan helyéről, hogy rámutathasson a lényegre. Ugyan szégyenkezve állapítom meg magamban, hogy Sancho Panza, a szamár, Dulcinea és a többiek külön-külön mind megvannak, valahogy mégsem tudom sztorivá szőni egymásutánjukat, az előadást így is gyermeki örömmel élvezem. Hallgatom a fel-felcsendülő zenét és nézem, ahogy a Walny Teatr feje hatalmas lelkesedéssel magyarázza, mi történik épp. Nem értem a nyelvét, de mégis értem őt, a játék élvezete univerzális. Amit kézzel összerak, igazán életre kel – most kedvem támadt a régi diafilmjeinket is elővenni, meg árnyjátékozni egyet. Köszönjük, mester!
Pétervári Judit
